Flandry futurisztikus jelenképei

   Az egész a Rocket család 3D termében kezdődött. Eltérően az elterjedt holo-látogatástól, mi még mindig a személyes találkozót preferáltuk, így hát teljes valómban álldogáltam a terem közepén, miközben a szoftver körénk építette fel az ép aktuális látnivalót vagy interaktív felületet. Most épp nem egy virtuális pilótafülkében találtuk magunkat, hanem egy relatíve távoli glóbusz felszínén álltunk, miközben az égre törő épületek egyike fokozatosan homályosította el a pár méterre tőlem álló haveromat. Egészen addig a program folyamatos  futását tapasztalhattuk, amíg el nem kezdte betölteni a forgalmat is. Egyből intettem, illetve kénytelen voltam pár sarkot arrébb csúszni (mivel pont egy bizarr, csavart, magas, üvegépület eltakarta), hogy szóljak Petenek a felesleges fáradtságért, még mielőtt lefagyna az egész, de addigra már ő is kiadta megfelelő hangparancsot.

- Tudtad, hogy a helyiek valami obszcén nevet adtak annak a toronynak? - kérdezte Pete vigyorogva, miközben a az előbb említett üveg épületre mutatott.
- Aha. - bár az extrém épületek belőlem is ámulatot váltottak ki, de tudtam, hogy Petenél nem ez a látnivaló élvez prioritást. - Szabad? - kérdeztem és választ sem várva egy új koordinátát adtam meg, aminek következtében minden elhomályosult és szinte másodpercek alatt vagy 100 kilométert csúsztunk észak felé, és kikötöttünk egy országút szélén, amit megművelt földek öveztek. Gyakorlatilag a nagy semmi középen álldogáltunk, mivel keleten a horizont közelében lehetett látni épület együtteseket, ami valószínűleg az a település volt ami rendelkezett valamilyen közösségi közlekedés csatlakozásával. Nyugaton viszont lebetonozott felületek mögött hatalmas ívelt hangárok, csarnokok álldogáltak.
- Na látod? - mutattam önelégülten arra, - Nincs is messze, és kézzelfoghatóvá válik maga a technikai történelem. Mármint ha tényleg meglátogatjuk.
- Ja, a maglev állomástól tényleg fél óra séta, .... kár hogy az a hogy is hívják... Hamp, Hample, vagy mifene ő Dix, nem Dux na mindegy az, és a kontinens amin rajta van, na meg az egész bolygó és az egész rendszer, jó kétszáz fényév távolságban van.
- Ugyan! - legyintettem nagyvonalúan, miközben egy nagy táblázatot dobtam fel, ami  elsőre sajnos akkora lett hogy az ember nyaka belefájdult mikor az tetejétől próbálta megtekintetni.
- Több mint kétszáz különféle eljutási lehetőség, és útvonal, akár közvetlenül akár a legextrémebb alternatívákkal, többszörös átszállással és megállókkal.
- Rád bízom, de ne kelljen tülekedni, szorongani ... - mondta bizonytalanul.
- És persze ne is legyen nagyon drága. - fejeztem be gondolatát.
Egy jó ideje bűvészkedtem már a beállításokkal, és böngésztem végig a járatokat. Sajnálattal kellett konstatálnom, hogy az egy héttel ezelőtt megjelentetett még számomra is különlegességgel bíró utak már nem voltak elérhetőek és az akkori alacsonyabb árakról nem is beszélve amik szinte naponta változtak kiismerhetetlen módon. Bár ezek az útvonalak leginkább azért voltak érdekesek, mivel olyan közbeiktatott állomásokat, átszállásokat tartalmaztak, amik egy közvetlenül is elérhető cél esetében, általában fel sem merültek, és az égeszet még megfűszerezték azok a különleges géptípusok amik egy hagyományosabb úton nem találhatóak meg. Hát ezekről szomorúan mondtam le, mivel legtöbbjük már az általunk meghúzott lélektani árhatár fölé ment. Ettől függetlenül maradt még elég variáció amit tovább szűkítettünk, mivel se nem túl későn akartunk megérkezni se nem túl korán visszaindulni.
   Meglepetésünkre egy magas presztízzsel rendelkező szolgáltató fennakadt a szűrőnkön, és bár ajánlata tartalmazott átszállást a kvadráns gazdaságilag egyik legerősebb szektorának központja melletti, heliocentrikus pályán keringő, majdhogynem csak az átszállásnak szánt csomóponton, de árban még pont benne volt a hagyományos körítéssel együtt. Mivel még Petenek sem, sőt még nekem sem volt eddig közöm ehhez a jó nevű céghez, így már csak alibiből is átfutottuk a többi ajánlatot, (persze közben lebeszélve magunkat a többi, kevésbé csábító tülekedős, szorongós járatokról), hogy aztán visszatérve a kiszemelthez, nagy sóhaj közepette szabadítsam meg számlámat három főre szóló jegy árától. Éreztük innen már nincs visszaút.
   Az, hogy megint visszacsúsztunk a holoterem által a metropolisba és végiglátogattunk jó pár szálláshelyet, izgalmunk mellett már eltörpült , főleg, hogy itt már erősebben dominált az ár, de a helyszín is számított, végül is tényleg nem mindegy egy közel szubkontinensnyi poliszban, hogy mennyit utazol a látnivalókhoz. Éreztük, itt már nagyobb kompromisszum készségre lesz szükség, ami végül a komfortfokozatra hatott ki, de szerencsére hozta az ígért szintet, sőt felülmúlta picikét elvárásainkat, amit ugye alig mertünk kiolvasni az ismertetőből és abból a pár szégyenlős fotóból. Még megtekintettünk egy a poliszon kívüli tengerparti helyet is, egy történelmi kikötőt sirály vijjogással és hullámveréssel aláfestve, bár tudtuk, hogy amit most pillanatok alatt elértünk, ott a helyszínen bizony órákba is beletelhet míg a közösségi közlekedéssel leküzdjük azt a távolságot. Még megbámultunk egy 170 méter magas, öncélú tornyocskát, majd azzal az érzéssel váltunk el és tértünk nyugovóra, hogy egy kellemes kalandban lesz részünk, alig egy hónap múlva és mindehhez már biztosítottuk a feltételeket.

....

   A 150 fős komp sok g-vel elrugaszkodott a talajtól és fürgén törtetett meredek szögben a magasba, mintha csak menekülne a reggeli nap tapogatózó sugarai elől. Bár az utastérben esetenként max 1,2g-t lehetett érezni, ezen a komfortfokozaton ez átlagosnak volt mondható. Tíz perc rohanás után, már a légkörön kívül, a súlytalanság áldott állapota pár másodperc erejéig meghozta a megkönnyebbülést, ami azonnal elmúlt ahogy a jármű rácsatlakozott egy hordozóra és a mesterséges szabvány gravitáció beindult. A biztonsági öveket most már manuálisan is ki lehetett nyitni, de az ESB-150-es gyártmányokra jellemző szűkös utastér nem nagyon tett lehetővé kiadó mozgást, így az utazóközönség a helyén maradt. Pete, kinek nagyvonalúan a valóban luxusnak számító ablakos ülőhelyet átengedtük, a kvarcablakra tapadva búcsúzott el a lenti planétától, a narancssárga csillagunktól, az ismerős csillagképektől mielőtt a térköz semmitmondó masszája magába fogadta volna , a mi kompunkon kívül még vagy tucatnyi más hasonló utasszállítót vagy áruszállítót magával cipelő hordozót.

   Órákkal később, túl egy szabvány alap étkezésen és azért a lehetőségekhez képesti nyújtózkodáson, az utastér figyelmeztető feliratai tájékoztatták az utazóközönséget a térközből való kilépésre és a raetiai szektorba való megérkezésre. Én azért utaztam már az utóbbi időben ily módon és ezért volt összehasonlítási alapom, ami azt mondatta velem, hogy ennél azért jóval kényelmetlenebbül is utazhattunk volna, most pedig még meg is járathatjuk majd a lábunkat míg várunk a csatlakozásra. Különben is, egyikünk sem járt még ezen a hipermodern csomóponton, így biztos lesz elég újdonság számunkra amivel elüthetjük az időt. Az állomás a Minga rendszerének külső harmadában keringett a központi égitest körül, így a rendszer napja ebből a távolságból már csak szúrósan hunyorgott, alig kivehető látszó átmérővel. A Panavia egy hatalmas, számtalan dokkal és platformmal rendelkező kikötő volt, így nem volt csoda, hogy a hordozó legalább a miénken kívül még három kompot engedett el, mielőtt újra elnyelte a térköz. Ezek mindegyike is a mi célunkhoz tartott, de ez meg se kottyanhatott a helyi irányításnak, mivel az utastérből is látszott a nagyságrendekkel nagyobb, de problémamentesen zajló forgalom, amit bravúrosan kezeltek.