Amikor a Nap még régen nem létezett, fénylett valaha egy kék óriás a Tejút peremén, ötven-ezerszer fényesebben, mint a Föld még meg nem született Napja. Rövid évmilliók után elkezdett a csillag lassan haldokolni; a hidrogénje elfogyott, és ezzel elhagyta a fősorozat rendezett fejlődési folyamatát. Mielőtt kihunyt volna, fellángolt még egyszer egy szupernóva szörnyű energiakitörésével, ami rövid ideig az egész Tejutat túlragyogta.
A visszamaradt anyaggömböt összenyomta a saját súlya, ami köbcentiméterenként egy tonnát is elérte és a forgási periódusa csak pár másodpercig tartott. Egyre gyengébb lett a belőle kiinduló sugárzás. Egy neutroncsillag..
Hihetetlen sűrűségre összenyomva, megváltozott az anyag, és fotonlöketeket kezdett el küldeni, sugárzást, ami végül az eltorzult tér idő kontinuumon keresztül a tömeg középpont körül kiszabadult. A haldokló csillag különös egyenletességgel pumpálta a fotonokat kifelé, egyre lassabban, egyre gyengébben.
Egy pulzár lélegzete.
Egy világítótorony az üres térben.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.