Flandry futurisztikus jelenképei

Jó utat

    A Sto-Li közlekedési csomópont, azóta, hogy legutoljára megfordultam itt, mit sem veszített barbár bájából, pedig annak is már jó pár évtizede. A közel ötven méter magas acél cölöpökön elterpeszkedő, dobozokból összerakott építmény fantáziátlanságát csak az irtó mocsok alól kikandikáló, de még így is feltűnő, betegesen narancssárga színe ellensúlyozta. A leglehetetlenebb helyeken virító grafikák és érthetetlen koromfoltok kaotikus, immár évszázadok óta fennálló, felületeket uraló mintázata, már senkit nem hozott lázba. Nyolcszögletű ablakai valamikor futurisztikus benyomást próbáltak kelteni, de az ökörszemablakokra hajazó tünemények, már fénykorukban sem lehettek valami sikeresek. Bájának nagy részét mégsem kinézete adta, hanem lakói, akiknek egy része igazából csak átutazóként fordult meg itt. Akik itt kényszerültek átszállni és választani a négy féle közlekedési eszközök egyikéből, minden áldott vagy átkozott napon, hosszú hónapokon, éveken, évtizedeken át, valamint életük egy részét eme rituáléknak szentelni, azok kiérdemelték, vagy épp büntetésül kapták, hogy alakítsák az átszállóhely hangulatát. Sokan valóban az épület részévé váltak, és önkéntelenül is pózoltak a nap minden percében, akár a számtalan könyöklők egyikénél, és átszellemült tekintettel néztek át a hömpölygő forgatagon. Voltak, akik a lépcsőfogódzkodó alatt gubbasztva érték meg a hajnali napfény első tapogatódzó sugarait, amelynek fotonjai szinte utat törtek a gomolygó páraködbe vesző folyosók üvegtábláira rakódott mocskon keresztül, hogy megfáradva, mintha fényéveket küzdöttek volna le, vonják be különös, tompa aurával a kábulatban leledző alakok sziluettjeit.

 én

Bon voyage

   Der Verkehrsknotenpunkt Sto-Li hat wohl nichts von seinem Barbarischen Reiz verloren seit ich das letzte Mal hier aufgekreuzt bin, obwohl das auch schon über Jahrzehnte ist. Den Phantasielosigkeit, der, auf fast fünfzig Meter hohen Stahlpfosten, thronenden Bau, konnte nur die, unter fürchterlichen Dreck hier und da aufblitzende kranke gelbe Farbe ausgleichen. Der Chaotische, seit Jahrhunderte bestehende Muster, von, auf unmöglichen Stellen blühende, durcheinander geratenen Grafiken und unverständliche Rußflecken, hat niemanden mehr in Aufregung gebracht. Die achteckigen Fenster wollten einst futurisch wirken, aber die auf Bullauge erinnernden Konstruktionen waren wohl schon in seiner Glanzzeit nicht sehr beliebt. Doch den größten Teil seinen Reiz verdankte der Knotenpunkt nicht seinen Aussehen, sondern wurde durch seine Bewohner ausgestrahlt, die in Wirklichkeit nur als Durchreisende hier aufkreuzten. Jene, die hier gezwungen wurden umzusteigen und ein Teil Ihres Lebens diesen Ritualen zu opfern, und das jeden gesegneten oder verfluchten Tag, Monate oder Jahre, Jahrzehnte lang durchzumachen, verdienten oder bekamen als Strafe, den Stimmung vom Umsteigbahnhof mitzugestalten. Doch viele wurden lebendige Teile vom Gebäude und posierten unwillkürlich den ganzen Tag, vielleicht gerade beim einen der sämtlichen Ellenbogenstützen und mit verklärten Gesichtern schauten Sie durch den vorbeiwirbelnde Masse von Menschen. Andere hockten unter den Treppengriffe und erlebten so die ersten tastenden Lichtstrahlen der aufgehenden Sonne, von denen die Photonen praktisch den Weg durch den, höchst schmutzigen Glastafeln der im qualmigen Nebel verloren gehende Flure, brechen mussten, um dann ermüdend, als hätten die Lichtjahre überquert, mit merkwürdigen, matten Ausstrahlung die Umrisse der Betäubten Figuren einzunehmen.

ich