Egy - egy út vagy egy utazás bizonyos részeinek emlékei, idővel akár szürrealisztikussá vagy álomszerűvé is válhatnak, és ezáltal kapnak egy fajta kevésbé megfogható misztikus jellemzőt. Ezek felidézése kellemes fókusztalan képekbe való elmerülést és így nyert ellazulást jelenthet.
… Miután alászálltunk a több rétegű szürke felhőzet alá, és elbúcsúztunk a rendszer központi csillagától, amit ott hagytunk függve a sötétkék égen, szemetelő csapadék fogadott bennünket a majdhogynem végtelen keramit pálya egyik sarkában, miközben a pattogón hűlő komp mellet vártuk az elavult helyi alkalmatosságot, hogy elvánszorogjon velünk a kikötő épületéig.
Nem is hinnéd ba’meg, hogy ez a Reichshaupstadt egyik kapuja, nevetséges. Amint alkalom adódott, nem is haboztunk sokat és a létesítményt elhagytuk, még annak az árán is, hogy találomra elindulva, persze ugyan nem eltévedve, de biztos nem az egyszerűbb úton találtunk ki, bízva abban, hogy a csomagjaink lépést tudtak velünk tartani. Legalább a túlméretezett iroda, melynek sarkai homályba vesztek, mutatott egyfajta elkésett modernizáltságot. Egy alig felfogható hosszúságú pult vágta ketté az ürességtől kongó termet, ahol egyedül voltunk egy szimpatikus nénivel, aki a következő járművünket utalta ki számunkra.
A nap már rég nem a bolygónak eme féltekét sütötte, mire nekiindulunk, persze még szerencsétlenkedtünk egy sort a vezérlőrendszer kalibrálásával, így nem volt csoda, hogy a szubkontinensnyi távolság leküzdését végül éjfélre saccolta meg a fedélzeti rendszer. Na, majd meglátjuk, gondoltam, holott még az előre betervezett, vacsorázásnak szánt pihenő még előttünk volt. A menettulajdonságokon eleinte értetlenkedtünk és a késlekedő reakcióra panaszkodtunk, de ha egyszer belendült a családi, felhő kategóriába tartozó járgány, akkor futárgépeket megszégyenítő sebességgel volt képes átszelni az éjszakát. Többszörös Mach-nál már nem igen volt befolyásunk a dolgokra, relatíve felszín közelben pedig már az ima sem segíthetett. A táj árnyékszerű elmosódása, a felsejlő majd eltűnő fények, a valószerűtlen száguldás, de a mindig felbukkanó tereptárgyak által részben közvetített, a technika által gyakorolt nyaktörő mutatvány, csupán pillanatokra, realisztikussá válása máig kevésbé megfogható élményként és egy véget nem érő dolog kellemes érzéseként rögzült….
…végül még javítottunk is a menetidőn…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.