A Sto-Li közlekedési csomópont, azóta, hogy legutoljára megfordultam itt, mit sem veszített barbár bájából, pedig annak is már jó pár évtizede. A közel ötven méter magas acél cölöpökön elterpeszkedő, dobozokból összerakott építmény fantáziátlanságát csak az irtó mocsok alól kikandikáló, de még így is feltűnő, betegesen narancssárga színe ellensúlyozta. A lehetetlen helyeken virító grafikák és érthetetlen koromfoltok kaotikus, immár évszázadok óta fennálló, felületeket uraló mintázata, már senkit nem hozott lázba. Nyolcszögletű ablakai valamikor futurisztikus benyomást próbáltak kelteni, de az ökörszemablakokra hajazó tünemények, már fénykorukban sem lehettek valami sikeresek. Bájának nagy részét mégsem kinézete adta, hanem lakói, akiknek egy része igazából csak átutazóként fordult meg itt. Akik itt kényszerültek átszállni és választani a négyféle közlekedési eszközök egyikéből, minden áldott vagy átkozott napon, hosszú hónapokon, éveken, évtizedeken át, valamint életük egy részét eme rituáléknak szentelni, azok kiérdemelték, vagy épp büntetésül kapták, hogy alakítsák az átszállóhely hangulatát. Sokan valóban az épület részévé váltak, és önkéntelenül is pózoltak a nap minden percében, akár a számtalan könyöklők egyikénél, és átszellemült tekintettel néztek át a hömpölygő forgatagon. Voltak, akik a lépcsőfogódzkodó alatt gubbasztva érték meg a hajnali napfény első tapogatódzó sugarait, amelynek fotonjai szinte utat törtek a gomolygó páraködbe vesző folyosók üvegtábláira rakódott mocskon keresztül, hogy megfáradva, mintha fényéveket küzdöttek volna le, vonják be különös, tompa aurával a kábulatban leledző alakok sziluettjeit.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.