Flandry futurisztikus jelenképei

– Mind gyávák vagytok.
– Hogyan állíthatsz ilyet? Folyamatosan konfrontálódunk az ismeretlennel, a veszélyekkel.
Carter lekezelően horkantott. – És ez olyan dicsőséges, nem igaz? Mindenki azt állítja, hogy a világűr az utolsó határ. Esztelenség. A valódi kaland az emberi kapcsolatokban van.

Riker előredőlt, szeme csillogott.
– Csillagokat láttam, olyan közel, hogy csak a kezemet kellet volna kinyújtani ahhoz, hogy megérintsem őket. Láttam, ahogy csillagok újonnan születnek, és hatalmas robbanásban elpusztulnak. Bolygókat láttam, ahol az első élet az ősanyagból mászott ki. Tudtam, hogy millió év múlva valami csodálatossá fog fejlődni és leírhatatlan örömöt éreztem. Láttam bolygókat, ahol csak radioaktív sivatagok voltak, ahol a bombák minden életet elpusztítottak és keserű könnyeket hullajtottam. Lehetőségem volt a galaxis csodáit megtekinteni.

Carter mosolyogva, lassan a fejét rázta. – Én ismerem egy meleg ágyban való fekvés békés érzését, egy asszony mellett, aki tegnap is társaságot adott nekem, és holnap is velem lesz. Ha én fáztam, közelebb bújtam hozzá, és megint éreztem melegét. Hajnali kettőkor keltem fel, hogy egy síró csecsemőt megetessek. Gyermekem az ölemben, s tartva az üveget hallottam, ahogy sírása abbahagy. Rám tekintett nagy és ártatlan szemekkel. Az éjszaka csöndjében aludt a galaxis, csak mi ketten voltunk. Neki én testesítettem meg a galaxis csodáit.
– Örülök neked.
– Cserélnél velem?
– Nem.
– Akkor én gyászollak téged.

A rock and a hard place
Peter David

– Weil ihr alle feige seid-, sagte Jackson Carter.
– Wie kannst du so etwas behaupten?– erwiderte er.
Wir werden ständig mit dem Unbekannten konfrontiert, mit Gefahren.
Carter schnaubte abfällig. – Und das ist ja so ruhmvoll, nicht wahr? Alle behaupten, der Weltraum sei die letzte Grenze. Unsinn. Das wahre Abenteuer liegt in menschlichen Beziehungen.
Riker beugte sich vor, und in seinen Augen funkelte es.
– Ich habe Sterne gesehen, so nahe, dass man die Hand nach ihnen ausstrecken und sie berühren konnte. Ich habe gesehen, wie Sonnen neu geboren wurden und in gewaltigen Explosionen starben. Ich habe Planeten gesehen, auf denen erstes Leben aus dem Urschlamm kroch. Ich wusste, dass es sich viele Millionen Jahre später zu etwas Wundervollem entwickeln würde, und daraufhin spürte ich unbeschreibliche Freude. Ich habe Planeten gesehen auf denen es nur radioaktive Wüsten gab, wo Bomben alles Leben zerstörten, und ich vergoss bittere Tränen. Ich hatte Gelegenheit, die Wunder des Universums zu bestaunen.
Carter lächelte und schüttelte langsam den Kopf. – Ich kenne das friedliche Glück, in einem warmen Bett zu liegen, neben einer Frau, die mir gestern Gesellschaft leistete und auch morgen bei mir sein wird. Wenn ich fröstelte, rückte ich näher an sie heran, und dann fühlte ich wieder wärme. Ich bin um zwei Uhr nachts aufgestanden um einen weinenden Säugling zu füttern. Ich hatte meine Tochter auf dem Schoß, hielt die Flasche und hörte, wie ihr schluchzen nachließ. Sie richtete ihren Blick auf mich hoch, sah aus großen, unschuldigen Augen zu mir hoch. In der Stille der Nacht schlief die Galaxis, und es gab nur uns. Für das Mädchen verkörperte ich die Wunder der Galaxis.
– Ich freue mich für dich.
– Würdest du mit mir tauschen?
– Nein.
– Dann trauere ich um dich.